Vastapsra érkeztünk a Salamon Ernő gimnáziumba: a kolozsvári Váróterem
Projekt akkor fejezte be a Bánk bán? Jelen! első előadását (rendező: Visky
Andrej). A diákok (ugyanis az első körben csak ők voltak a közönség soraiban)
lelkesedése érthető: végre valaki veszi a fáradságot és elviszi hozzájuk a
színházat, ahelyett, hogy kivárná, hogy azok, külső vagy belső indíttatásra,
maguk menjenek oda. Az ötvenperces produkció alkalmazkodik az osztálytermi
körülményekhez, és úgy próbálja könnyen emészthetővé (hogy ne mondjam:
fogyaszthatóvá) tenni a kötelező drámát, hogy kíméletlenül megvágja azt
(dramaturg: Bertóti Johanna), a történetnek inkább a magánéleti, mintsem a
politikai vonalára, mozzanataira fektetve a hangsúlyt.
A várótermesek ismét új műfajban próbálták ki magukat, és Bánk bánjuk
sem szűkölködik frappáns, a fiatalok számára egyből érthető és szerethető
ötletekben. Kezdve a tréningek anyagára emlékeztető, ám királyi jelmezes
díszeit magán viselő jelmezektől (Kürti Andrea), az egy aktatáskában elférő,
funkcionális kellékektől egészen a tényleges játéktér és a rögtönzött színházi
zsebek közötti átjárásokig, a csapatnak sikerült annyi lelket lehelni a
szükségesen lecsonkított jelenetekbe és szereplőviszonyokba, hogy azok
megálljanak a lábukon. A munkamániás Bánk bánt (Csepei Zsolt) magához láncolja
az aktatáska, az amorózó Ottó (Imecs-Magdó Levente) fülében kereszt lóg,
Biberach (Molnár Bence) pofátlanul belenyúl a diáklányok táskájába, „meglopva a
magyar nemzetet”. A két női szereplő, Gertrudis (Sebők Maya) és Melinda (Simó
Emese) nehezen mondható árnyaltan megformáltnak – legyen erre mentség, hogy
kevés idő áll rendelkezésükre. Vetési Nándor II. Endrét és Petur bánt alakítja,
de a jelzésszerűen használt korona levételén kívül csak néhány gesztus teremtette
meg a karakterközi átmenetet. Ebben az adaptációban Tiborccal nem találkozunk.
A konvencionális színházi térből való kivonulás magával hozza az
interaktivitás kérdését, esetünkben pedig ez fokozottan is naprakész probléma:
tinédzserekről van szó, akikről szokás azt hinni, hogy inkább bekapcsolódnak a
játékba, válaszolnak a színésznek. Az erőszakos játék fogalma azonban
önellentmondás. A Bánk bán-ban szerencsére a diákok nem lesznek sarokba
szorítva, senki nem kényszeríti őket, hogy nemcsak akarva, hanem akaratlanul is
részt vegyenek az események alakításában. Ez a fajta visszafogottság helyén
van, az előadás alatt két jelenetbe van „beleszólása” a diákseregnek: amikor
Petur felszólítására a kiosztott petíciót írják alá, illetve amikor a utolsó
jelenetben az asztalokra tett krétákkal megdobálhatják a bánt – amennyiben
bűnösnek találják. Ezek a próbálkozások sajnos megragadnak az álinterakció
szintjén: a kitöltött űrlapokat senki nem veszi vissza, aláírásunk tehát
fölösleges, nem oszt, nem szoroz. Bánk „megkövezése ” pedig kissé ószövetségi
lett, ráadásul a (gondolkodó, nem csak zsigerből cselekvő) nézőt kellemetlen
helyzetbe hozza: ötven perc alatt még távolról sem ismerjük meg Bánk drámáit,
az ítélkező pozíciójába kerülve pedig csak igazságtalannak érezhetjük magunkat.
A Váróterem Projekt kezdeményezését, mind mindig, értékeljük és
érdeklődéssel várjuk. A Bánk bán? Jelen! olyan érzést hagy bennünk, mint a 3 in
1 instant kávék: van benne minden, azaz mindenből egy kevés, és a sajátos mellékíz.
Fogyasztás közben elégnek tűnik, de később rájövünk, hogy mégsem hozta meg az
elvárt hatást.
B.
Kapcsolódó linkek:
