Búcsúzó nap – Fesztiválnapló, 10. nap


A búcsúzó nap fényébe' fekszünk
Védtelenül nincsen kiirtva
Belőlünk az érzés nincsen megírva
Nem érdekes, azért nincsen mer
Ami érdekes, meg van írva minden.”

(L. A.)

Egy percig sem bánom, hogy részt vettem ezen a fesztiválon. Tíz szép napom volt.
Gyakran írtak kollégáim arról, hogy mit is kellene jelentsen a kollokválás. A magam részéről megfogalmaztam, hogy ugyan kiértékeltük az előadásainkat, de valamiért a lényegi párbeszéd mégis elmaradt. Ez nem a beszélgetéseket vezetők hibája, hanem a közösségi elhallgatás problémakörébe tartozik. Olyan ez, mint amikor egy ember „elfele” megy az utcán: jelen is van, meg nincs is. Tart is valahová, de távolodik is. Mindannyian tudatában vagyunk életformánk közhelyeinek, de mégsem vállaljuk nyíltan akár romboló, akár építő gondolatainkat közhelyeink "fejlődése" érdekében.
 
A Kollokviumon írt első naplóm elején (a 3. napot írtam én) egy rémálmomról meséltem: azt kutattam, ki öldösi álmomban a színészeket. Bár előre láthattam volna, mégis meglepett: majd minden este a Figura Livingroomjában egyenként jöttek hozzám más-más társulatok színészei, azzal a bizonyos mondattal: „a közeljövőben elhagyom eddigi színházamat”. Tehetségesebbek és kevésbé foglalkoztatottak egyaránt voltak közöttük.

Fontos megjegyezni, hogy általában a bedarálás ellen lázadoztak, illetve a perspektíva nélküli gyártás ellen. Mégis mit jelenthet a bedarálás? Talán a beolvasztás egy formája. Ha a bedarálást lefordítom, számomra azt jelenti, hogy a 20-as, 30-as, esetleg 40-es korosztály attól fél, hogy úgy öregszenek meg, mint idősebb kollégáik, hogy olyan intézményekben kell dolgozniuk, melyekben nem érzik jól magukat, és ezek szerint nem is látnak reményt a változásra.
 
Az igazság az, hogy nagy részüknek még nem sikerült artikulálniuk, milyen irányba váltanának, illetve hogy tulajdonképpen mire vágynak. Rövid szakmai tapasztalatom azért azt mutatja, hogy kevés színész meri végül megtenni ezt a lépést (még olyanok sem, akiket máshol sokkal jobban értékelnének, anyagilag is). Még nem látom át igazán az okokat, de több helyen bűzlenek, és bizonyos dolgokban nem frissülnek a kőszínházak.

Kénytelen vagyok felhívásként megjegyezni: ezt a problémakört nem szabadna elintéznünk azzal, hogy ráütjük a közhelypecsétet, és elsuvasztjuk a többi használaton kívüli akta közé. Persze, az elégedetlenségek és problémanagyítások is mindig gyakoriak, főleg, ha még meg sem fizetjük/fizethetjük alkalmazottainkat. Ideális az lenne, ha a társulatok művészi szövetkezések lennének, melyekben egy színház egy ügy érdekében csoportosítani tud hasonló ízlésű művészeket. Utópia?

Egy másik, ezzel is összefüggő probléma, ami felmerült a beszélgetéseinkben, hogy a szakma egy része meg sem fogalmazta céljait, nagy része meg már elfelejtette. Mindenki számára közismert, hogy a kőszínházak működésüket a fenntartók változó igényeihez alakítják. Ez gyakran kimerül az évadonként megállapított, más-más mértékben növekvő vagy éppen csökkenő támogatásokhoz való igazodásban. Az intézmények nem rendelkeznek átfogó működési koncepcióval. Emellett fontos lenne újra megtalálnunk céljainkat, vagy ha elavultak, elfelejtettük őket, keressünk újakat. Majd határozottabban kell kommunikálnunk színházaink misszióját.
 
Nagyok az elvárásaink a kisvárosi színházakkal szemben, előszeretettel minősítjük munkájukat, de csak ritkán gondolunk bele eltérő lehetőségeikbe a nagy színházakhoz képest. A kisebb színházak többnyire anyagilag nem engedhetik meg maguknak, hogy nagy formátumú rendezőket hívjanak. Ugyanez vonatkozik a színészi bérezésekre is: többségük fizetése a rezsit is alig fedezi (a fene tudja, hogy megörültek vagy simán csak őrültek, hogy így is a pályán maradnak). A tehetségeseket megtalálják, nagyobb bérrel és sikeresebb munkával kecsegtetve elcsábítják a nagyobb hírnévvel és infrastruktúrával rendelkező színházak (természetesen akadnak olyanok is, akik a csábítás ellenére ragaszkodnak kis közösségükhöz). A kis színházak kevesebb színészt tudnak foglalkoztatni, továbbá ilyen kevés pénzért egy részük nem tud idős színészt szerződtetni, ez pedig nagyban determinálja szövegválasztási lehetőségeiket. Előadásaikba a „nagyokhoz” hasonlóan időt és energiát fektetnek. Repertoárszínházi munkájuk szakadatlan, csak kevesebbet hallunk róluk. Előadásaikat nem nagyon tudják utaztatni: a társulat és a díszletek szállítása is hatalmas összegekbe kerül, a többnapos járműbérlésről nem is beszélve, főleg, ha egymástól távol lévő városokról beszélünk. 

Fesztiválon szereplő előadásaikon kívül még számos egyéni és társulati megmozdulásukat láthatnák nagyobb városok lakói, ha állami, nemzeti színházi berkekben (és nem csak!) gyakrabban karolnák fel őket, és biztosítanának (néha) legalább csak teret előadásaiknak. Erdélyi színházaink is egyre sikerorientáltabbak, mely önmagában nagyon hasznos, de emberközi kapcsolatainkra nézve gyakran káros hatással bír. Önzővé váltunk, és valamiért csak a maratonról álmodozunk. Mindenről van véleményünk, ha ízlésünk kérdéses is. Szapuljuk egymást, de kevésbé nyújtunk segítő jobbot. Ezen talán némileg változtathatnánk. Kevesebbek biztosan nem leszünk tőle.
Természetesen az előbbiekben felsorolt okok és érvek semmiképpen nem lehetnek kifogások az előadások minőségére. Ebben mindannyian egyetértettünk.

Szeretem a Kollokviumot. Ez azon ritka színházi fesztiválok egyike, mely igen kellemes, baráti légkört biztosít. Néhány napja mégis nemhivatalosan arról vitáztunk fesztiváljáró barátaimmal, hogy szükséges-e az összes létező erdélyi fesztivál, illetve ha választanunk kellene, melyeket találnánk létjogosultabbnak. Abban egyetértettünk, hogy a Kollokviumnak vissza kellene találnia nevéhez és eredeti céljához. Ez nemcsak szervezés kérdése, hanem a résztvevői hozzáállásé is. Meg kell tanulnunk a nyitott párbeszédet. Meg kell tanulnunk pontosabban artikulálni problémáinkat, ahogy azt is, hogyan merjünk inkább önreflexíven, mint érzékenyen élni.

Sokat gondolok mindannyiotokra!

"De most posztmodernül
Rávakuzunk a napra
Nem ideges megy át
Hidrogénből héliumba
Nem mondja, hogy ennyi
Le kéne nekem menni (a hülye napja)
Csak szó nélkül lemegy.”
(L. A.)

M.


Nincsenek megjegyzések: