Október 4-én három előadásról beszélgettünk.
Elsőként a temesvári német színház Titus Andronicus című előadásáról, melyet
Brian Michaels rendezett.
Köllő Kata a szöveg méltatásával kezdte
vitaindítóját. Titus Andronicus Shakespeare első drámája. Akkor még maga a
mester sem volt kiforrott drámaíró. Számára is csak szárnypróbálkozások, ezért
nehezen érthetőnek tartja a művet. Már a történet is nehézkessé teszi a
színpadi megvalósítást mind a színész, a rendező, mind a néző számára. Kitért
arra, hogy sokunk számára az is nehezítette a befogadást, hogy nem értjük a
színészek nyelvét, és ezért a más szögben lévő feliratot kell olvasnunk. De
élményként érdekesnek találta az előadást. Az első félórában megpróbálta
dekódolni önmaga számára, hogy mit is szeretne közölni a rendező, miért
választotta ezt a szöveget. Kereste a megfejtést, de a jeleket zavarosnak
találta, a viszonyok tisztázatlanok voltak, nem tudta eldönteni, hogy nevessen
vagy szörnyülködjön a drámai pillanatokon, esetleg paródiaként tekintsen az
előadásra. Az is rendben van, ha ezt az előadást paródiaként vagy kabaréként
képzelték el az alkotók, de úgy érzi, nem adták meg számára a megfejtés
kulcsát. Leépítették a mitológiát és a rítust, illetve azt, ami a dráma
sajátja, viszont behoztak II. világháborús jelzéseket. Nem találkozott azzal a
káosszal, ami mellett az alkotók a beszélgetés során gyakran érveltek.
Hozzátette: ezek csak az ő impressziói.
A társulat arról beszélt, hogy szerintük
Shakespeare nem olvasható pszichologizáló attitűdből, így ők nem is törekedtek
erre. Ezért nem is így dolgoztak. Mindenhol nevetnek a nézőik előadás közben. A
színészek szerint ez egy nagyon rosszul megírt szöveg. A rendező pont úgy
akarta megmutatni ezt a drámát, amilyenre írták ezt a gyakran logikátlan
abszurdumot. Egymás mellett léteznek a tragikus és a nagyon komikus pillanatok.
A szöveg maga elég aktuális akár a román, akár a magyar, akár a német politikai
színterekre gondolunk. Ez egy játék.
Hegyi Réka kedveli, ha egy előadásban egymás
mellett léteznek stílusok, de csak akkor, ha ezt logikusan és pontosan építik.
Több példát is felhozott az előadásból érvei alátámasztására. Majd közölte,
hogy féltette a színészeket, amikor székekkel és egész téglákkal dobálóztak.
Érti a brutalitást, de ha azt látja, hogy a színészek konkrét fizikai
veszélyben vannak, azt rosszul viseli. A színészek szerint nem lehet oka erre,
hisz játékukat folyamatos kontroll alatt tartják. Ráadásul ennek fontos szerepe
van a káosz felmutatásában. Réka megismételte, hogy ez számára nem egy
esztétikai probléma volt, hanem egy ijesztő polgárpukkasztás. Végül visszatért
a Kata által már felvetett problémára, a színészi játék gyenge energiáira.
Ezzel kapcsolatban felhozott érveivel bő vitatémát adott a színészeknek, akik önérzetesen
kikérték maguknak ezt a feltételezést. A vita vége felé pedig többször, és
nyomatékosan kijelentették, úgy érzik, hogy Réka nem érti azt a fajta
esztétikát, mellyel ők dolgoznak, ezért nincs értelme ennek a beszélgetésnek.
De folytatták. Sőt, kissé elfajult.
Biró Réka ekkor rá nem jellemző módon, kissé
kitört: „Nem értem, hogy mi történik itt. Én nagyon szeretem ezt a társulatot.
Volt szerencsém több előadásukat is látni, és azt gondolom, a nézői attitűd
kell megváltozzon, nyitottabbnak kell lennünk. Nekem nagyon tetszett ez az
előadás, és nem gondolom, hogy a színészek rosszul vagy energiátlanul
dolgoztak. Csupán teljesen más játékstílussal dolgoznak, mint amit mi
megszoktunk.”
*
A Váróterem Projekttel közel másfél órát
beszélgettünk. Nem véletlenül: jó hangulatban telt.
Köllő Kata bevezetője alapján úgy tűnik, hogy ő
Kolozsváron is nagy figyelemmel kíséri a fiatal csapat munkáját. Ők többnyire
egy 2009-ben végzett színészosztály tagjai. Ez tűnt a legjobb lehetőségnek
arra, hogy együtt folytassák a főiskolán elkezdett munkát. Úgy döntöttek, hogy
megalapítanak egy alternatív színházi társulatot. Váróterem projektnek nevezték
magukat. Több-kevesebb intenzitással előadásokat csináltak, nagyon kevés
pénzből, megélhetésükhöz szükséges munkájuk mellett. Mióta nevük ismertté vált,
könnyebben pályáznak, de ezek sajnos még mindig csak produkciós pénzek. Eddig
nyolc bemutatójuk volt. Az első másfél évben az Ecsetgyárban dolgoztak, ahol
három előadást hoztak létre, majd egy időre átköltöztek a Tranzit házba. A Mit
csináltál három évig? („Micsi?”) című előadásukhoz csatlakozott először Bertóti
Johanna dramaturgként, és azóta is kis csapatuk meghatározó tagja. Ez volt az
első olyan munkájuk, melyet teljesen rendező nélkül készítettek. Köllő Kata
hozzátette, hogy csak poénból mondja, de ez meglátszott az előadáson is. A
színészek nevettek.
Megtudtuk, hogy jelenleg sincs saját székhelyük.
Bő egy évig volt egy terük a központban, de közben kocsma alakult a helyén.
Korán kialakult a közönségük. Nyolcvan férőhelyes nézőtereken 100-110 nézőnek
játszanak. Külső munkákkal próbálják fenntartani megélhetésüket. Volt már 12
órás szabadtéri improvizációjuk. Ahol legalább 4000-en láthatták őket a nap
folyamán.
A Bánk bán? Jelen! egy osztályszínházi előadás.
Kezdetek: Csepei Zsolt megírta élete első
pályázatát, mely véletlenül nyert. Az ifjúsági projekt részeként beleírta a
pályázatba, hogy egy tanórán belül bemutatják az érettségi tételekben szereplő
négy magyar klasszikust. A vizsgálóbizottság ezt valószínűleg olyan
hihetetlennek találta, hogy már csak provokációból is nekik ítéltek egy
összeget. Maguk is látták, hogy ez képtelenség, ezért elsőre csak a Bánk bánt
csinálták meg. A Tótékat már el sem olvasták. Azokra a szövegekre
koncentráltak, melyeket 90 százalékban biztos, hogy nem olvas el egy diák. Ha
megnézik az előadást, akkor mélységeiben talán nem, de azért megismerik a
drámát, a viszonyokat, esetleg felkeltjük érdeklődésüket a szöveg iránt.
Általában 9-12. osztályosoknak játsszáka Bánkot, de egyszer már kisebbeknek is
bemutatták. Eddig a legkisebbek élvezték a legjobban.
Gyakran tartanak utána beszélgetéseket a
diákoknak. Ezek az alkalmak nagyon öngerjesztően alakultak, jó energiájú
beszélgetések születtek. A pedagógusok szerint ez egy óriási segítség, hisz így
van egy olyan „trailer”, ami után könnyebb a diákokkal beszélni a drámáról.
Gyakran nem csak a dráma iránti érdeklődésüket kelti fel az előadás, hanem a
színházat is közelebb hozza a következő generációhoz.
Az előadást Visky Andrej rendezte, a szövegen
Bertóti Johannával dolgozott. Andris arra törekedett, hogy az előadás szervesen
kötődjön az osztályteremhez, erre kerestek megoldásokat.
Az előadás végén a diákok bíráskodhatnak Bánk bán
felett. Ha bűnösnek találják, akkor megdobhatják krétadarabokkal. A színészek
tapasztalatai szerint gyakrabban mentik fel. Ez talán a Bánk bán körül
kialakult hőskultusszal magyarázható.
Komolyabb témák jöttek. Dálnoky Csilla arra utal,
hogy nem lehet könnyű egy tipikusan nem színházi térben dolgozni. Mitől lesz ez
színház, és nem iskolai műkedvelés? Sajnos, nem jutottunk a végére ennek a
fontos problematikának, de a munka gyakorlati hasznát mindannyian elismertük.
Csilla arról is beszélt, hogy számára színészként igen nagy nehézségeket
jelentene, hogy a szöveget szinte csonkig húzták, szinte lehetetlen végigvinni
egy szerepet. A színészek egyetértettek.
Kolozsi Borsos Gábor eddigi várótermes
élményeiről mesélt. Voltak jó és kevésbé jó tapasztalatai. Nagyon szereti őket,
mert azt látja, hogy tűzön-vízen át haladnak azon az úton, amelyben hisznek.
Ráadásul az Erdélyben ritkán jelentkező dokumentarista műfajt is képviselik.
Ezért csalódott kicsit a Bánk bán! Jelen című előadásban. Felületesnek találta.
Trailernek sok, előadásnak kevés.
Hegyi Réka azzal vitatkozott volna, hogy miért
nevezik magukat alternatív színháznak, de aztán megbeszéltük, hogy
helyspecifikusan tulajdonképpen annak számít, hisz Erdélyben nem sok ilyen
irányú kezdeményezés van.
*
Az M Studio Kampf című előadásáról beszélgettünk.
A társulat sajnos nem tudott részt venni rajta, így érdemben nem eshetett szó a
mozgásszínházi munka alkotói folyamatáról, de irodalmi titkáruk, Balázs Nóra
megpróbált előzékenyen válaszolni kérdéseinkre.
A beszélgetésben résztvevők közül többen
ösztönösen Mein Kampfként emlegették az előadást. Köllő Kata szerint minden
előzetes ismeret nélkül is óhatatlanul beugrik ez az emlékezet. Az előadás
közben több hatalmi rendszert bemutató etűdöt is láthatunk. A tömeg
visszatérően alárendeltje egy akaratnak, egy majdnem állati pozícióból
felemelkedő egyénnek.
Nórától megtudtuk, hogy Fehér Ferenc egy
Budapesten élő világhírű táncos-koreográfus, akinek eddig többnyire egyéni vagy
páros munkái születtek. Uray Péter hívta az M Studióhoz. Moderátori kérdésre
Nóra elmondta, hogy Ferenc nem túl kommunikatív, inkább a mozdulataival instruált,
gyakran előtáncolta, mit szeretne látni.
*
Az M.-ről folyó szakmai beszélgetés volt talán az
egyik legóvatosabb. Nem csoda. Valószínűleg magunkban mindannyian beláttuk,
hogy Erdélyben nem nagyon volt/van lehetőségünk mozgásszínházi kultúránk
fejlesztésére, sem az alkotóknak, sem a befogadóknak, így értelemszerűen nem
ismerjük még diskurzusát, félve értékeljük a produkciókat. (Persze, nem
hagyhatjuk figyelmen kívül András Lóránt e területen végzett fontos munkáját a
Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.)
Tapasztaljuk, hogy minden kisebb-nagyobb színház
bemutat néha nem túl minőségi próbálkozásokat. Őszintén üdvözlöm ezeket a
kísérleteket. Mert az a tapasztalatom, hogy az erdélyi színészek egy része az
évek folyamán hozzászokik egy 2-3 lépésből és 1-2 kézfelemelésből álló
mozgássorhoz, melyből igen nehéz, néha már egyenesen lehetetlen kimozdítani.
Mindannyian azt szeretnénk, ha csak minőségi táncelőadásokat nézhetnénk, de a
prózai színészek néha esetlenebb mozgásszínházi előadásai épp ezért fontosak,
hiszen reményeim szerint egy képlékenyebb és reflektáltabb testtudat és testi
kreativitás fejlődését szolgálják úgy a színészben, mint a befogadóban. A
mindkét félben felszabaduló hormonokról nem is beszélve.
Közben meg némileg ijesztő, hogy erről kell
írnom. A húsz ujjam kétszer sem lenne elég hozzá, ha ki akarnám számolni, milyen
mértékben maradtunk el a nyugati színházi gondolkodástól, és hogy mekkora tál
langyos vízben ücsörgünk, sok-sok álca mögé bújva, lomhán. Több erdélyi színház
nyíltan beszél arról, számukra fontos, hogy kielégítsék a közönség igényeit. De
ez bizonyos esetekben így hangzik: arra használjuk a nézőt, hogy ne kelljen
igényesebbnek lennünk. (Hadd jelezzem, hogy ez a legkisebb színházak esetében
gyakran a tanács- és költségvetésosztó Önkormányzatszórakoztató-ipari Zrt.-Kft.
megrendelése. – Te jó ég! Erről a fejünk fölött lógó baltáról is hosszabban
kellene beszélnünk!) Szóval, értem, hogy létezik ilyen külső nyomás, de
akárhány húsz ujjamon is kell összeszámolnom, hány évünkbe kerül még a
változás: ha legalább egy lassú lefolyású hozzáállásreformot nem indítunk be,
végül nem lesz értelme létezésünknek.
M.
Kapcsolódó linkek:
Kritika az előadásról (Titus Andronicus)
Kritika az előadásról (Bánk bán? Jelen!)
Kritika az előadásról (Kampf)
Képek az előadásról (Titus Andronicus)
Képek az előadásról (Bánk bán? Jelen!)
Képek az előadásról (Kampf)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése