#diktafon

Az alábbi interjúk a Gyergyói Hírlapban jelentek meg a kollokvium ideje alatt. 
Kérdezett: Hegyi Réka.

Bánk bán, a tiszta ember bukása

Interjú Mátray Lászlóval

Beszélgetés Mátray Lászlóval, aki a kollokvium jubileumi kiadásának nyitóelőadásán Bánk bán szerepét játszotta Bocsárdi László rendezésében.

Mennyire mai szerinted Bánk bán története? Mi teszi aktuálissá?

M. L.: Nehéz maivá varázsolni egy történetet, amelyben a király a központi figura. Nincs királyságtudatunk. Nem született velünk egy feltétel nélküli odaadás, egy érdek nélküli állapot, amelyben a király a minden. Bánk meg hisz ebben. A végtelenségig hinni akar – csupa nagybetűvel. Hiszi, hogy politikusként is, családfőként is tisztán, becsületben élhet. De egy züllött, kaotikus világban egy becsületben élni vágyó, erkölcsös figura vagy nevetségessé válik, vagy tragikussá. Rájön, hogy önmagát – hitét, becsületét – kell feladnia, hogy mindennek megfeleljen. Ellentmondásokba, abszurd helyzetekbe kerülhetünk, ha életünket jól, erkölcsösen próbáljuk élni. Aktuális, mert a spekuláció világában az ilyen alkatok nem maradhatnak meg. Bánk bán története a tiszta ember bukása, kudarca.

Mennyire tudsz azonosulni dilemmáival, belső vívódásaival, sérelmeivel? Miért hiteles ez a hős? Egyáltalán hiteles-e? Egyáltalán hős?

M. L.: Nem hős. Ez fontos. Bánk nem lehet hős. A hős attól hős, hogy megoldja a problémát, még ha az életébe is kerül. Bánk nem old meg semmit a királyné megölésével. A helyzet megoldhatatlan. Ezzel kell szembenézzen. Ki tévedett, hol rontottuk el? Nem tudni... Az új világ (a merániaiak) erkölcstelenségével nem tud mit kezdeni – s itt az erkölcs macskakörömben értendő. Nem érti.  Nehezen emészti az idegen világ sikamlósságát, kétértelműségét. Ezt éljük mi is, ma. Számomra hitelessé e világgal szembeni tehetetlensége teszi.

Alkatod, színészi habitusod hősszerelmes szerepekre predesztinál. Pályád kezdetén elég sok ilyen jutott neked, de az utóbbi években sok drámai szerepet kellett eljátszanod: Hamlet, Antonio, a velencei kalmár, Ivanov, most Bánk, hogy csak a legnagyobbakat soroljam. Közben egyéni műsorod is született Az őrült naplója alapján. Nem hiányzik egy kevésbé súlyos szerep? Honnan merítesz lelki erőt ezekhez a szerepekhez?

M. L.: Nem hiányzik, de jól jönne. A hit ad erőt, hogy nincs minden veszve...

A felsoroltak közül melyik szerep áll hozzád legközelebb?

M. L.: Minden szerepben keresem magam... De mégis talán az Ivanov. Igaz, hogy keveset játszottuk, és nem volt idő összeforrni a figurával...

Fontos ez az összeforrás? Mennyire kell azonosulnod az általad eljátszott szereppel?

M. L.: Nekem fontos. Hinnem kell az igazában. Csak akkor tudom eltávolítani magamtól a szerepet, ha igazán érint a probléma. Ez persze a szereptől is függ, illetve a rendezői elképzeléstől.

Gyakran látom lovas képeidet, lovaglással kapcsolatos bejegyzéseidet egy közösségi portálon. Mit jelent számodra a ló, a lovaglás?

M. L.: Szövetség egy ismeretlen világgal... A nyeregben levés, ha a ló is úgy akarja, az egyik legkellemesebb kikapcsolódás. Nekem.

Ez egy Bulgakov-Molière

Interjú Porogi Dorkával

A Csíki Játékszín Bulgakov Képmutatók cselszövése című darabjával vett részt a kollokviumon. Porogi Dorka, az előadás rendezője sajnos nem lehetett jelen a fesztiválon, de nagyon örült, hogy a számára fontos előadás szerepelt a programban.     

Kétszer rendeztél a Csíki Játékszínben, első alkalommal Molière-darabot, majd egy róla szóló Bulgakov-darabot. Miért vonz Molière? Esetleg csak a véletlen műve, hogy így követte egymást ez a két előadás a csíki plakátokon?

P. D.: Nem, dehogy véletlen. Azt hiszem, azért vonz, mert azt a két szakmát művelte, ami számomra a legizgalmasabb: színész volt és író. 

Molière szerepét Bogdán Zsolt kolozsvári színművészre bíztad. Miért volt fontos, hogy ő játssza ezt a szerepet?

P. D.: Nagy művészt játszani csak nagy művész tud. Röviden ezért. A nagy művész pedig, ha színész, akkor nem feszélyez és blokkol, hanem fölszabadít, hiszen együtt szeret játszani a többiekkel. Bogdán Zsolttal dolgozni nemcsak nekem, hanem a társulatnak is nagy élmény volt, inspirálta, motiválta a csíki csapatot, önbizalmat adott nekik, amire szükségük is van. Csíkban a színészek többsége különben is nagyon nyitott, éhezik-élvezik a kihívásokat. Ezen kívül – mert, mondjuk, ennyi erővel Shakespeare-t is játszhatott volna (és játszhatna is) Bogdán – nemcsak Molière-t kerestem benne, hanem Bulgakovot is. Azt a sötét, sokszor szomorú (mert kelet-európai) bájt és humort, amit Bulgakovból, az író műveiből ismerünk, és amely átsugárzik – remélem – ezen az előadáson is. Mert ez a Molière olyan Molière, amilyennek Bulgakov látta. Bulgakov-Molière.  

Hogy érzed, a darabba kódolt üzenet ma is aktuális? A művész mindig kiszolgáltatott a hatalomnak?

P. D.: Ha nem érezném aktuálisnak, nem ezt a darabot választottam volna. Ugyanakkor a tétel fordítva is igaz: a végtelenül törékeny, mulandó és minden földi hatalomnak, hatalmi önkénynek kiszolgáltatott művészet mégis csak keményebb és időtállóbb minden politikánál és kincstári kultúrideológiánál. A művész hatalma nagyobb, fontosabb, eltiporhatatlanabb.

Az alkotómunka során, az előadás létrehozása közben, vagy azután, milyen visszajelzéseket kaptatok a közönségtől? Ők is úgy érzik, aktuális témákat feszeget a darab?

P. D.: Sajnos nem láttam minden előadást. De amikor ott voltam (sok fiatal volt például), úgy tapasztaltam, hogy a csíki nézők nagyon érzékenyen fogadták az előadást; humorát-tragikumát, problematikáját, árnyalatait. Értették. 

Úgy tűnik, nem riadsz vissza semmitől: világirodalmi klasszikusok, nagyszínpad, kőszínház, bábszínház, zenés előadás, egyéni műsor, rendezés, dramaturgi munka... Milyen helyzetben érzed igazán jól magad, mikor pezseg a legjobban az alkotómunka benned és körülötted?

P. D.: Azért dolgozom színházban, mert szeretek csapatban létezni, játszani, gondolkodni. Hiszek benne. Szerintem a színházban minden csakis az embereken múlik. Minden kizárólag attól függ, hogy kikkel dolgozol együtt. Fontos, illetve minimum, hogy akarjunk együtt dolgozni, hogy kíváncsiak legyünk egymásra és az anyagra, amivel dolgozunk. Trivialitásnak tűnhet, de valójában elég ritka, hogy ez így mind adott legyen. Ha pedig a feltételek nem adottak, akkor azokat meg kell teremteni – ez elsősorban a rendező dolga. Ezzel sajna általában el is telik a próbaidőszak hat hete. Jó színészekkel, jó tervezőkkel, jó csapattal óriási öröm színházat csinálni, és nagyon messzire, nagyon mélyre, azaz nagyon magas minőségekig juthat el az ember. 

Dsida: arasznyi lánggal ég, vagy visszafogott, fájó

Interjú Bogdán Zsolttal

A fesztivál első hétvégéjén a kollokvium vendége volt többek között Bogdán Zsolt is, többszörösen díjazott kolozsvári színész, akit két előadásban is láthatott a közönség.  Először a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának ...nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak... (Dsida estély) című előadásában, melyet Szugyiczky István rendezett, majd Porogi Dorka rendezésében, a Csíki Játékszín Képmutatók cselszövése című produkciójában nyújtott kiváló alakítást. Bogdán Zsoltot kevésbé ismert, vagy ha jobban tetszik, kevésbé látható arcáról, a versmondóról kérdeztük.

Hogyan született az est ötlete? Csutak Rékával, a feleségeddel kolozsvári színészekként hogyan kerültetek be a szatmári színház által műsorra tűzött előadás szereposztásába?

B. Zs.: Szugyiczky István közel egy éven át válogatta, olvasgatta, ízlelgette és rakosgatta egymás után a Dsida-verseket, míg végül sikerült különös gonddal összeállítania egy remek szöveget. Kérdezte, nincs-e kedvem verset mondani? Volt. Épp nem dolgoztam semmin. Elolvastam, és egy sápadt arc és egy nagy szem törékeny-játékos árnya sandított vissza rám.

Kedveled Dsida Jenő költészetét? Mi vonz, miért jó szavalni Dsidát?

B. Zs.: Más volt, mint ahogy én ismertem. Lángolóbb volt. Arasznyi lánggal égett. Máskor meg pontosan az ellenkezője, visszafogottabb, szótlanabb, sértettebb, sérthetőbb, fájóbb. Sok részletből összeállt egy Dsida, akit mintha személyesen ismertem volna, oly közel volt. Innen már csak egy lépés, feltételes reflex, hogy azon találja magát az ember az utcán, hogy mozog a szája, és Dsidát mond a varjaknak.

A szatmári színház pedig szemfülesebb volt jelen esetben, mint a kolozsvári. Hamarabb felismerte, hogy a Dsida-Szugyiczky-Kovács-Csutak-Bogdán versmondása mögött a nagy találkozás öröme rejlik.

Szeretsz verset mondani? Szoktál? Úgy gondolom, a versmondás és egy színpadi szerep eljátszása két különböző műfaj. Te mit mondanál erről?

B. Zs.: Édesanyám nagyon szépen mondott verset. Sajnos kevesen tudják. Végtelen egyszerűséggel, keresetlenséggel, természetességgel bújtatta ünneplőbe a szavakat. Az egyszerűség „emelkedettségének” birtokában volt. Óriási dolog.

Remek tanárom is volt, Illyés Kinga.

Hát persze, hogy szeretek verset mondani, de ha nem szeretnék, sem tehetnék mást, mert ott bent valaki ezzel ringatja magát.

A versmondás is ugyanarra a kulcsra van zárva, úgy tűnik, mint bármely szerep: az itt és most-ra. Ha friss, ha ott születik meg, akkor nyílik a csoda.

Akkor tehát előfordulhat, hogy tegnap este másképp hangzott ugyanaz a verssor, mint ma, eltolódik egy-egy hangsúly... Meghatározza a hangulatod a közönség odafigyelése, az aznapi energiaszintje.

B. Zs.: Egész pontosan így van. Volt olyan néző, aki kétszer is megnézte az előadást, és bevallása szerint úgy tűnt neki, hogy egyszer a játékos Dsidát hallja, máskor meg a fájdalmasat.

Ha nem Dsidára esik Szugyiczky István választása, akkor is eleget tettél volna a felkérésének? Kik azok a költők, akiket gyakran olvasol, ismersz, szívesen szavalsz?

B. Zs.: Hosszas lenne a sor. Kortárs verseket is szívesen olvasok, de gyerekkorom óta mondok Aranyt, Adyt, József Attilát, Szilágyi Domokost.

Nem tudom, hogy igent mondtam volna-e. Természetesen az igen vagy a nem nagymértékben függ attól is, hogy épp hol tartok az életemben, mit tartok fontosnak belőle.

Mikor lesz saját, egyéni versműsorod?

B. Zs.: Most épp egy Ady-esten dolgozom. Amikor kész lesz, hát kész lesz.

Várjuk!

Egy előadás a repülésről

Interjú Gavriil Pintével

Egy bábszínházi fesztiválról ismerjük egymást. Feltételezem, hogy sokan felfigyeltek a nevedre az UNITER-gálákon, ahol évről évre díjazzák rádiójátékaidat, a magyar anyanyelvű közönség pedig bizonyára emlékszik szatmári és csíkszeredai rendezéseidre. A kollokviumon német nyelvű előadásodat mutatják be a nagyszebeniek. Pozitív élmény számodra az interkulturalitás, a műfajok és kultúrák közötti átjárhatóság?

G. P.: Ha bábszínház, hadd kezdjem azzal, hogy az Örök fiatalság és örök életben nagyon sok az animációs elem, mindegyik fontos az előadás struktúrájában.

Gondolom, hogy már ismert tény: a színházban nagy előnyünkre szolgál az interkulturalitás. Mi több, én Antonin Artaud hitvallását osztom, aki azt állítja, hogy a színház ott kezdődik, ahol a beszélt vagy írott nyelv kifejezőereje megszűnik. Ez nem azt jelenti, hogy nem hiszek a szövegben, hisz rádiószínházat is rendezek, itt pedig nagyon fontos a kiejtett szó, de a szöveg nem minden. A szöveg önmagában nem elég ahhoz, hogy színházról beszéljünk.

Az a benyomásom, hogy a klasszikus értelemben vett drámairodalom kevés neked: jobban szereted saját magad összeállítani előadásaid szövegadaptációját, más műfajú szövegekre támaszkodva, mint ahogyan ez a Petre Ispirescu-mese esetében is történt. Mi a magyarázat erre? Mit keresel az általad rendezett szövegekben?

G. P.: Klasszikus drámákat is rendezek, ilyen volt a csíkszeredai Hamlet, a Macbeth, Az ember tragédiája és mások is. De valóban, gyakran használok a saját rendezői terveim szerint elkészített szövegkönyveket. Ezeket sokszor én írom, de gyakran mások, például George Banu, Andrei Codrescu. A legtöbb előadásom nem hagyományos színházi térben születik, például villamoson, a nagyszebeni polgármesteri hivatal belső udvarán stb. Olyan szövegeket keresek rendezéseimhez, amelyek szoros kapcsolatban állnak velem, intim problémáimmal, szubjektivizmusommal, kérdéseimmel. Nem tudok már akármilyen szöveget megrendezni, bármennyire is jó, ha nincs egy intim szál, ami hozzám kapcsolja, ismert vagy akár ismeretlen részemhez.

Ha jól értettem, ez felnőtteknek szóló mese. A mai emberek hisznek még a mesékben?

G. P.: Az Örök fiatalság és örök élet több, mint hagyományos értelemben vett mese. Egyébként a legtöbb mese a felnőttek spirituális igényeit hivatott kielégíteni, ugyanígy a mítoszok is. Az Örök fiatalság... a halhatatlanság keresésének mítosza, az emberi lét korlátainak túllépésére tett kísérlet, ugyanakkor esendőségünk elfogadása. A mai emberek, akár tudatosan, akár nem, mint ahogy a mindenkori emberek, a mítoszok elemeivel szembesülnek nap mint nap. Csakhogy a kortárs mítoszok és mesék ma sokszor terepszínű álcában jelennek meg, mint ahogy a szentség is a profán álcájában van jelen.

Ha neked kellene ajánlanod ezt az előadást, mit hangsúlyoznál?

G. P.: Azt, hogy előadásunk a repülésről szól.

Murlin Murlo és Fekete tej között

Interjú Barabás Árpáddal

Két rendezésed is szerepel a kollokvium programjában, de te színész vagy. Hogy is van ez?

B. Á.: Igen, valóban, elsősorban színész vagyok, és reményeim szerint az is maradok. Ám engem mindig izgatott, hogy mi van a ''túloldalon'', és hál'istennek, ha volt ötletem vagy valamely darab felcsigázta az érdeklődésemet, akkor a színpadra állításra mindig kaptam lehetőséget. Időközben arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen engem a rendezésben is a színészet érdekel igazán, azt próbálom vizsgálgatni, csak most másik szemszögből, amolyan botcsinálta rendezőként. Nem akartam soha nyakra-főre rendezni, ezt az is pontosan jelzi, hogy eddigi rendezéseim szinte ötven százalékát teszi ki ez a két előadás, ami a kollokviumon szerepel, ami természetesen nagyon jóléső érzés, de csak akkor tölt el boldogsággal, ha mindkét előadás a legjobb formáját hozza  a fesztiválon.

Gondolom, ez azért is fontos, mert Gyergyó szülővárosod. Miért érezted úgy, hogy miután több évig itt éltél, váltanod kell?

B. Á.: Igen, nekem Gyergyó mindig is fontos lesz, bár most már nem kötődöm hozzá annyi szállal, mint régebben. De a Murlin alatt rettentő jó volt hat hétig szinte folyamatosan otthon lenni. Szakmailag ez volt eddig az első és egyetlen váltásom, így azt gondolom, hogy a váltást az ember nem megtervezi, hanem úgy alakul, hogy váltani kell. Nem mondom, hogy néha nem jutott eszembe, hogy talán máshol kellene folytatni, de mindig próbáltam megtalálni azt, hogy miért kéne maradnom. Ezen döntések egy részével így utólag nem értek egyet, de most már mindegy is. Most jól vagyok ott, ahol vagyok. Megbecsülnek, bíznak bennem, és én igyekszem ezt meghálálni.

Említetted a Murlin Murlo előadást. Úgy tudom, különleges körülmények között is játszottátok (lakásban?). Mesélj erről a projektről: hol találkoztál a darabbal, miért érezted, hogy neked és a Figurának jó lenne ezt bemutatni.

B. Á.: A Murlin Murlóval négy évvel ezelőtt találkoztam, és hát az oroszok iránti szeretetem itt is, első hallásra működött. Azt nem tudtam, hogy ezt egyszer megrendezem, de amikor tavaly Czegő Csongor említette, hogy szívesen látna a Figuránál, bármilyen minőségben, akkor rögtön a Murlin jutott eszembe. Mondtam neki, hogy megrendezném, ő elolvasta, és rábólintott, azzal, hogy ez kell nekünk. Valóban, teljesen olyan, mintha Gyergyóról szólna. Egy adott pillanatban fel is tettem magamnak a kérdést, hogy vajon nem lesz ez túl direkt, vagy nyers? Aztán az lett, és nem bánom, mert otthon nagyon értik és érzik az előadást. Kíváncsian fogadták, olyannyira, hogy például az első hat előadásra nem lehetett jegyet kapni.

Azért éreztem, hogy nekünk ezzel a darabbal kell foglalkozni, mert borzasztóan ismerős számunkra az a miliő, amelyben a darab játszódik, a kombináttal és a tyúkfarmjával együtt, valamint a darab szereplői, akikhez hasonlókból Gyergyóban bármikor lehet látni egyet-kettőt. Illetve az a tény, hogy fiatal, mondhatni a pályájuk elején lévő színészekkel olyan tematikát boncolgassunk, amelyről közösen tudunk szólni, kérdéseket feltenni és belefogalmazni magunkat, illetve magunk által olyasvalamit, ami számunkra fontos, amiről beszélni kell, és amiről beszélni akarunk.

Volt egy olyan kósza tervem, hogy ezt egy bérelt, lerobbant lakásban játsszuk, de ezt aztán elvetettem, inkább egy ilyen apokaliptikus szocialista fílinget képeztünk le a színpadra, és ez jó döntésnek bizonyult.

A kollokviumon szereplő második rendezésed a Fekete tej, a Tomcsa Sándor színház előadása. Annak idején a Figuránál is te rendezted a darabot. Azon kívül, hogy orosz, és már elárultad, hogy ez közel hozza hozzád, miért akartad ismét megrendezni? Miben más ez a rendezés? A társadalmi helyzet, ami a darab háttere, vagy ha úgy tetszik, középpontja, változott az időközben eltelt öt-hat év alatt?

B. Á.: Valóban rendeztem a Figuránál a Fekete tejet 2007-ben, így érdekes helyzet lesz a gyergyói közönség előtt egy másik Fekete tejet játszani, mert ez az előadás  sok mindenben különbözik a hat évvel ezelőttitől. Azért is vettem elő újból, mert úgy gondolom, hogy egy-két dolog az idők folyamán sokkal jobban megérett bennem, erősebbé vált az, hogy miről szeretnék a darab kapcsán szólni. Nem utolsósorban a darab hátteréül szolgáló társadalmi helyzet és az alapprobléma sokkal inkább jelen van az életünkben, mint valaha: a felszínesség és a csörtetés korát éljük, ahol gyakran nem a bátraké a szerencse, hanem sokkal inkább azoké, akik mindenen és mindenkin átgázolva haladnak az általuk elképzelt önmegvalósítás felé. A kérdés csak az, hogy milyen szellemi örökség marad utódaidnak az önmegvalósítás után, és mi lesz azokkal, akiken keresztül ‘’önmegvalósítottad’’ magad. Az ember személyisége változhat, de esszenciája véleményem szerint nem változik. De mi történik akkor, ha meglátja az Istent? Milyen az ő Istene? Van, akinek egyszerűen csak szakállas, van, akinek az egész életét meghatározza, van, akinek nincs. Pedig van. A darabbeli Sura szavaival élve Ő soha nem hagy el minket, csak mi hagyjuk el Őt. No, hát ilyen dolgok érdekelnek engem a világban és a Fekete tejben is.