Elképzelt kiáltvány egy agyonhallgatott Székely Csabáért

Kedves színházbarátok, drága erdélyiek, tisztelt Magyar Színházi Szakma!

Örömünkre szolgál tudatni, hogy valódi színházi csemegét vehettek magukhoz mindazok, akik ellátogattak az immár tizedik alkalommal megszervezett gyergyószentmiklósi Kollokviumra. A fesztivál hatodik napján a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió (Nem külön-külön, hanem egységben!) két kortárs drámát is bemutatott, egy és ugyanazon szerzőtől.

Tagságunk egységes véleménye szerint, egy bizonyos kortárs erdélyi drámaíróról méltatlanul hallgat az erdélyi és anyaországi szakma. Így nem is tudjuk elégszer leírni a nevet, melynek tulajdonosa, úgy tűnik, jóvátehetetlenül megreformálta az erdélyi drámaírást: Székely Csaba, mert Róla van szó, sajnos ismeretlenül hathat még a rutinosabb színházba járóknak is, de ne csodálkozzunk, hiszen szövegeivel – és az azokból készült előadásokkal – szinte egyáltalán nem találkozni hazai, és nemzetközi fesztiválokon.

Drága kultúrafogyasztók, ne tűrjünk tovább!

Mi, a Le a Színházvezetők és Fesztiválszervezők Diktatúrájával (LSZFD) és a Huszonheten az Őszintébb Szakmai Beszélgetésekért Baráti Társaság (HŐSZBBT) joggal kérdezhetjük: miért nem szerepeltették eddig ezeket a műveket (különösen a most bemutatásra került Bányavirág és Bányavakság című opusokat) az erdélyi fesztiválokon? Miért csak most találkozhatott a gyergyószentmiklósi közönség a Bányavirág Ivánjával? Gondoljunk bele: nem visszatetsző, hogy míg a sepsiszentgyörgyiek Bánk bánja úgy a nagyváradi IFESZT-en, mint most, a gyergyói Kollokviumon helyet kapott (ráadásul mindkét esetben az első napon), addig Székely Csaba művei totális agyonhallgatásra leltek?! Milyen háttérlobbi eredménye lehet Katona József historizáló szövegének túlreprezentáltsága?!

Az idei Kollokvium szervezői nagy űrt töltöttek be azzal, hogy végre voltak elég bátrak, és megmutatták a nyugatos és kommersz drámairodalommal parolázó magyar színházi mű-elitnek, hogy az erdélyi drámairodalom élt, él és élni fog.

Mi, az LSZFD és ŐSZBBT vezetősége és tagsága, elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy végre meghaladjuk a dán királyok és a neurózisban szenvedő orosz asszonyok színházi világát, s végre abból építkezzen közös, erdélyi művészetünk, ami valóban a miénk: Erdélyből, az erdélyi hagyományokból, az erdélyi jellemekből, az erdélyi életérzésből, az erdélyi nyelvi sajátosságokból, az erdélyi gazdasági helyzetből, az erdélyi néplélekből, az erdélyi politikai helyzetből, s ami a legfontosabb, az erdélyi Székely Csabából. Mert igen, Székely Csaba, dacára a feltehetőleg tudatos agyonhallgatásnak, ismételten bebizonyította, hogy van remény. A színházi háttérmozgalmak bomlasztási kísérleteinek ellenére is, erdélyiként szabadon reménykedhetünk bármiben, mert hiába bárminemű háttérhatalom, hiába a fájóan nyugatiasodó színházi szakma, reménykedni bármikor és bárhol lehet, hiszen ez a mi közös, erdélyi lélek-esszenciánk, utolsó végvárunk.

Örömmel tudatjuk tehát, hogy két telt házra valóan voltak mindazok, akiket már most, frissiben megcsapott a székelyi drámairodalom előszele, s nem túlzunk, ha azt írjuk: a ma még csak langyos fuvallatnak tűnő légáramlat hamarosan utat tör magának a színházi terek és szerkesztőségek állott levegőjében. És akkor talán majd elérkezik az ideje a szakmai elismeréseknek, a kritikusi díjaknak és a díjaknak úgy általában is, beköszönnek majd az új és új bemutatók, a kritikák, az interjúk, a nyertes drámapályázatok, s ami a legfontosabb: a fesztiválszereplések is. Mert a bánya bezár, a pálinka kifő, az erdő eltűnik, a víz szalad, a kő marad, fesztiválszervezők jönnek-mennek, de hisszük, hogy lesz még olyan színházi esemény, ahol újra megtekinthetjük a Bányavirágot!

Reménykedő szívvel,

a Le a Színházvezetők és Fesztiválszervezők Diktatúrájával (LSZFD)
és a Huszonheten az Őszintébb Szakmai Beszélgetésekért Baráti Társaság (HŐSZBBT)
vezetősége és tagsága.