Talán a kollokvium legderűsebb beszélgetésére került sor szombaton délelőtt. A nagyszebeni Radu Stanca Színház német tagozatának előadásáról, az Örök fiatalság és örök élet címűről a felvezetőben Köllő Kata moderátor elmondta, hogy nagyon kíváncsi volt, hogyan jelenítik majd meg az alkotók a Petre Ispirescu-mese sok helyszínét és az időutazást. Szerinte az üres tér, a világos színű jelmezek és a színpadon használt kellékek kreatív használata nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a történet ne legyen érdektelen a színpadon. Kiemelte a szereplők között körvonalazódó viszonyok tisztaságát és a nyelv zeneiségét is: az ismétlések, visszakérdezések ugyan lassították a produkció ritmusát, de meséről lévén szó, ezek gyakori reakciók például gyerekek részéről.
Anna Neamțu, a társulat vezetője elárulta, hogy a rendező, Gavriil Pinte a mese nyelvezetét és hangulatát is igyekezett megtartani az előadásban. A színészek pedig a játékosság megőrzését kapták feladatul a próbák során.
A kollokviumon bemutatott előadást kísérő technikai malőrök mellett a produkció egyéb aspektusai is szóba kerültek: az animációs technika szervesen épül be a mesébe, izgalmas, hogy a ló egyben repülő is, hogy a páncélos királyfi ugyanakkor szemüveget visel, így egyszerre távoli és mai minden tárgy a színpadon.
Az Örök fiatalság és örök élet, akárcsak nagyon sok mese a világirodalomból (Grimm, Andersen) nem gyerekeknek íródott. Ebben az előadásban is érzékeltük a történet filozófiai mélységeit, hogy mennyire torokszorító a gyökerek elvesztése, hogy milyen nehéz sok idő után visszatérni egykori életterünkbe, ahol minden és mindenki megváltozott, és az ember minntha már csak meghalni térne haza.
Szóba került a produkció kapcsán a multikulturalizmus is: német nyelven mutattak be egy román népmesét többségében magyar közönségnek, a színpadon pedig román, magyar, szász, luxemburgi és osztrák színészek játszottak.
A rendezőről is sokat meséltek a színészek, akik érezhetően nagyon kedvelik pontosságát, odafigyelését a részletekre, rádiójátékok rendezésén edzett hallását. Előadásait szinte lépésről lépésre megkomponálja, és úgy is működnek, mint egy-egy óraszerkezet. Több régi és új színházi projektjéről meséltek, a villamoson játszott előadásokról vagy a legutóbbi hangjáték-forgatókönyvről, ami az Új Testamentum feldolgozása vakok és gyengénlátók számára.
A délelőtt második felében az Erdélyi Vándorszínház történetét és alkotóit ismertük meg.
Csuja László Magyarországon született, ott tanult humán szakokon, például forgatókönyvíró szakon a színművészetin, ahol jelenleg doktorandusz hallgató. Az erdélyi főiskolásokat egy Filmtett-táborban ismerte meg, akkor született a vándorszínház ötlete. Az első előadásukat 2007-ben hozták létre állandó munkatársával, a szövegek szerzőjével, Kele Fodor Ákossal. Sokszor ugyanazok a szereplők térnek vissza egy-egy produkcióban, a szövegvázak is egymáshoz hasonlóak. Idén a Nimwégai Márika című misztériumjátékot választották, két okból is: a főszereplő a darab végi erkölcsi tanítások hatására megtisztul, ennek a hatását szerették volna kipróbálni (a közönség nagyon komolyan veszi ezt a befejezést, sírni szoktak annál a jelenetnél), és izgatta őket a színész–ördög párhuzam is, hiszen Magyarországon most elég sokszor hangzik el, hogy a színészek hazudnak, „az ördöggel cimborálnak”.
Nem csak rendezői feladatok hárulnak Csuja Lacira: folyamatosan keresi a költséghatékony megoldásokat, pályázatokat ír (ebben a sepsiszentgyörgyi Lármafa Alapítvány volt a Vándorszínház partnere idén), de az előadások szervezését olyanokra bízza, akiknek az adott területen sok kapcsolatuk van. Elsősorban falvakba igyekeznek eljutni, szórványvidékre, és többnyire érdeklődve fogadják őket (volt példa arra is, hogy visszautasították a fellépésüket), hiszen olyanokat ajándékoznak meg „színdarab-ünnepéllyel”, ahogy egy falusi bácsi fogalmazott, akik talán soha sem láttak színházi előadást.
Előadásaikat 9-10 napos próbafolyamat előzi meg. Ilyenkor napi egy órát tornásznak, mert a műfaj megköveteli a színészektől a jó fizikai erőnlétet. Szabadtéren játszanak, ez nagymértékben meghatározza a játékstílust is: harsány, hangos (a fesztiválon az időjárási viszonyok miatt belső terekbe szorultak, így sok tekintetben túlzottnak hatott a játékuk), sok az ismétlés a szövegben. Szóba került a Csuja Levente által szerzett-játszott zene és ének szerepe is, és kiderült, hogy a zenész által „minimál-dudának” becézett hangszeren azért lógtak nylon-darabok, mert egyik sípját otthon felejtette, és egy vízvezeték-szerelő szakboltban vásárolt csődarabbal kellett azt helyettesítenie.
A színészek portálokon megjelenő hirdetésekre jelentkeztek, nagyon sokan, közülük választotta ki az idei szereposztást Csuja Laci. Vannak közöttük olyanok, akik Marosvásárhelyen színisek, Kolozsváron frissdiplomások vagy magyarországi színitanodában tanulnak. Mindannyian jókedvvel meséltek a közönség verbuválásáról, arról, hogy minden súrlódást, konfliktust muszáj volt azonnal megoldani, és az egy hónapos folyamatos együttlét csak úgy működött, hogy szerették egymást, segítettek egymásnak. Belátják, hogy ez a comedia dell’arte milyen jó tapasztalat szakmai fejlődésük szempontjából, és milyen sok erőt és hitet ad nekik a választott hivatásuk követésében az a sok pozitív visszajelzés, amit előadásaiknak köszönhetően kapnak.
R.
Kapcsolódó linkek:
Kritika az előadásról (Örök fiatalság és örök élet)
Kritika az előadásról (Bükkfaszéki Márika)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése