A
két évvel ezelőtti kollokviumon láthattuk Székely Csaba Bányavirágját, s habár
a Bánya-trilógia szédületes sikere nem éppen itt kezdődött – a Yorick Stúdió
előadását felolvasószínházi események, díjak, egyszóval komoly szakmai figyelem
előzte meg –, én mégis innen számítom a Bánya-történetet. Talán nem véletlenül:
egy drámaíró színházi antréja sokban múlik az alkotókon, akik színre viszik a
szöveget, és aki látta Sebestyén Aba két rendezését tegnap este, biztosan érti,
mire gondolok. Elsősorban Bányai Kelemen Barnára.
Színházi
emberek szokták mondani, hogy részeget játszani nehéz feladat, és tényleg –
sokszor látunk erre elnagyolt, általános színészi megoldásokat, illusztratív
dülöngéléseket. Bányai az alkoholos állapotok ívében élettörténetet tesz elénk,
amely nem a józanságból indul, nem is ott ér véget. A részegségének fokozatai
vannak. Eleinte látszólag hárítja a poharat, de persze könnyen megadja magát.
Az ajkaival, a nyelvével készül a pohárral való találkozásra: az „első” korty
mindig keserű, de felszabadító feladatára. Aztán átszakad a gát, utat kap a
szomjúság, gyorsan felhajtja a stampedlit, majd eljut az arányvesztésig, ahol
már nem is tölt, üvegből vedel, s utána rituálisan asztalra csapja a poharat. A
variációk a kitöltéssel való bíbelődésre (kézzel az asztalon üveget megtámaszt,
becéloz, billent, tölt) mutatják: nem ma tanulta. Az is csodaszép, ahogyan a
részegsége percekre józanságba fordul át – s ez a hétköznapitól másmilyen
tisztánlátás. Rossz a cipzárja, régóta az, látszik, hogy a kocsi középen, éppen
csak összetartja a sliccet. A zsebében összelapított cigisdoboz: amikor már
részegebb, úgy gyújt rá, hogy az automatikus mozdulatsor elemeit eltávolítja
egymástól. Bonyolult dolog ez, már-már tánc. És börleszk is persze: a
temetésről hazatérve, Iván (tegnap este Sebestyén Aba, máskor Viola Gábor)
szájába adja a cigit. Nagy nehezen meggyújtja, átérezzük a felebaráti gesztust,
fölöslegesen, mert kihúzza a másik szájából, és ő szívja el.
Bányai
Florinját sem csak a dizájn teszi vérbeli román rendőrré (illetve olyan
figurává, amit a román rendőrről gondolni szoktunk), hanem a magatartás: vagyis
ahogyan tartja magát ebben a cuccban. Minden mozdulata hatalmi – arról
árulkodik, hogy ő a főnök –, de nem primitív módon az. Van elképzelése az
elegáns viselkedésről, még akkor is, ha ennek lényege az udvariasságnak,
figyelmességnek álcázott állandó szívatás. Egyenes háttal, szétvetett lábakkal
ül a széken, fekete, hegyes lakkcipője önmagában felér egy támadással. Mielőtt
leül, kiveszi a zsebéből és az asztalra dobja a kulcsait. Pattogtatja a
golyóstollat. Nem is golyóstoll az, hanem pix. A részegség pillanataiban úgy
hull le róla a vegetáriánus modor, mint ruha másról a boldog szerelemben.
Ott
működik a titok, ahol az esendőségről van szó. Ott kevésbé, amikor a színházi
helyzetek nem szervesen ebből, hanem ideológiából vagy technikai gondolatból
fakadnak, vagyis érezhetően valaminek az informatív megoldását szolgálják,
ahogyan a Bányavirágban az áramszünet alkalma hozza össze egy percre Irmát és
Ivánt, hogy teljes legyen a boldogtalanság; vagy a tévés jelenet, amelyben a
hírösszevágás magyarázó gesztusával nyitják ki a néző valóságába a színpadi
történetet. (Funkcióját tekintve hasonló megoldás volt a Murlin Murlo-végi
vetítés: talán fölöslegesen, hiszen a néző a kontextualizáló értelmezést az
előadás teljes folyamatában működteti; nem úgy, hogy majd a végén levonja a
tanulságot). A Bányavakságban pedig inkább a cselekményszál előregörgetésében
van szerepe Izabella vázlatosan megírt figurájának, semmint a viszonyok árnyalásában.
Nem érthető, miért erőltetettnek ható pesti szlengben beszél az amúgy
kolozsvári egyetemista lány, miért történik meg vele tíz perc alatt az élet
összes durvasága (ivászat, narkós bonyodalom, nemi erőszak, verés, az
erőszakolóval való elutazás stb.). Czikó Julianna játéka azért sem jöhet létre,
mert hiteltelenül következetlenek a drámai figura megszólalásai (pl. a végén a
keserű kifakadás az apa ellen nem érthető, miből pattan ki), és nincs mély
viszonyba hozva a többi szereplővel (pl. Ince és Iringó alig reagálnak a lány
megerőszakolására).
Érdekes
volt két Bánya-előadást nézni egymás után, a folytatásos jelleg, az áthallások
és belső rímek (mint pl. Kompótos Illés felemlegetése, a részegség, a
falu–község probléma), az „ugyanaz, mégis más” világszerűséget adó érzése
miatt, de a dramaturgiai gyakorlatok kirajzolódása miatt is. Székely karakterei
pár jellemzőből, tikkből, szokásból épülnek fel: azonban a Virágban (a dráma és
Sebestyén Aba rendezését illetően is) gazdagon működik Illés és Irma figurája –
a Vakságban kevésbé Izsák, mint már-már kétdimenziósan egyszerű
nagymagyar-paródia, vagy a túlzón tipikus Izabella. Humor tekintetében is van
különbség: a Vakságban egy-egy vicc(es történet) az előadás egészére kiterjed:
a morfiumos-macskás sztori, amelyre többször visszatérnek a szereplők,
dramaturgiai szereppel is bír (a színpadi történet egészét árnyalja). A
Vakságban a viccek hatóköre összezsugorodik, inkább az azonnali effektre esik a
hangsúly. Ami a közönség élénk reakcióján is érzékelhető volt: mintha a nézők
sokszor a kabaré kódjain keresztül közelítettek volna az előadáshoz (bár a
felfokozott állapothoz a nagytermi körülmények is hozzásegítettek).
Székely
Csaba drámái, mint ahogyan Sebestyén Aba tegnap esti két rendezése, nem
hibátlanok – adnak elég gondolkodnivalót a humor színházi működését illetően is
–, de nem ezek ellenében, hanem ezekkel együtt vannak, és tudtak olyan hatást
elérni, amelyet erdélyi dráma/előadás már nagyon rég (ha egyáltalán). Mégpedig
azt, hogy nem csak színre viszik annak a valóságnak a
társadalmi-politikai-kulturális problémáit, amelyben élünk, de láthatóan egy
szélesebb közönséget megszólítva képesek ezt tenni.
A.
Kapcsolódó linkek:
Az előadás színlapja (Bányavirág)
