A szerdai szakmai
beszélgetést nagyon vártam, mert – szégyen, nem szégyen – sem a Bányavirágot,
sem a -vakságot nem volt alkalmam még látni. És mivel kedd este a vásárhelyiek
egymás után játszották a két Székely Csabát (nagy riszpekt és kalapemelés
nekik!), hallhatóan nagy sikerrel, arra számítottam, hogy a reggeli fórumon sok
érdeklődő lesz az alapembereken kívül. Ez sajnos nem így lett (miért, kérdem
én, mikor a Living annyira otthonos és befogadó és nyitott – tehát mindenkit
várunk!), és az alkotók közül is csak ketten, Sebestyén Aba és Bányai Kelemen
Barna ült a „kritikusok” közé (az Illést zseniálisan alakító Kovács Botond az
egyik sarokban húzódott meg). No, nem baj, így is több fontos kérdést
érintettünk.
Köllő Kata azzal
indította a beszélgetést, hogy szerencsés eset egymás után látni a
Bánya-előadásokat, hiszen így jobban összemérhető a két darab milyensége.
Szerinte a Bányavirág darabként gyengébb, mint a Bányavakság, de fel lehetett
lelni benne azokat a pontokat, amelyeken a két darab érintkezik, kötődik. Abban
valamennyien megegyeztünk, hogy a trilógia második részében kidolgozottabbak a
szereplők, viszont itt is van két felületes karakter: Izabella és Izsák kissé
„ott vannak hagyva”. Aba mondta, hogy ezt ők is érezték, Czikó Julcsival sokat
agyaltak azon, hogy hogyan lehetne hitelessé tenni ezt az egydimenziós,
felületesre sikeredett szereplőt.
Kata ezek után a
színészcserére terelte a szót: szerinte nem tett jót az előadásnak, hogy Viola
Gábor helyett a rendező, Sebestyén Aba játszotta Ivánt, az első előadás
főszereplőjét. A rendező hangsúlyozta, hogy ennek a döntésnek tőle független
okai voltak, és szorult helyzetbe kerültek, ahol ez volt az egyetlen járható
út. Számára nagy kihívást jelentett elvállalni Ivánt, de nagyon élvezte, és mindenképp
reméli, hogy idővel jobban megérik az alakítás. A jelenlevőket két táborra
osztotta Aba produkciója: Kata és Hegyi Réka inkább ellenezték a cserét, Zseka
meg én (Bea) pedig igazi, autentikus székelységet láttunk megjelenni a
színpadon. Szabó Réka mondta, egyfajta zárszóként, hogy nem kellene
hasonlítgatni a két alakítást: bár sokan Violával is látták a Bányavirágot, meg
kell próbálnunk eltekinteni előzetes élményeinktől, és önmagában értelmezni az
új előadást.
Felmerült a
komédiázás kérdése, az, hogy az előadás, főleg a drámaszövegből adódóan,
folyamatosan pengeélen táncol: olyan párbeszéddel van dolgunk, ami a
színészeknek állandóan felkínálja a lehetőséget, hogy elvessék a sulykot. Hegyi
Réka szerint legtöbbjüknek sikerült hitelesnek maradniuk, azonban egyes poénok,
megoldások már túllépték a jóízlés határát.
Aba elmondta, hogy
a Bányavakság alatt körbejárt a teremben, és azt tapasztalta, hogy a nézők
kacagtak, de ahol kellett, csend volt. Fesztivál van, és lassan minden társulat
mentségként hozza fel az új teret: az eredeti környezetből való átültetést
legtöbbször megsínyli az előadás. Aba is megjegyezte, hogy a Vakság kistermi,
tehát nem ilyen nagy térre volt megálmodva, sok minden, aprólékosan kidolgozott
nézések, gesztusok elvesztek a felnagyítás miatt, harsányabb lett a színészi
játék. Olyan kockáztatás ez, amit vállalni kell azért, hogy minél több embernek
megmutathassák az előadást.
Bányai Kelemen
Barna azt tartotta fontosnak, hogy megkérdezték tőle: bevállalja-e a kettős
játszmát. Olyan kis dolgokra is gondolt például, hogy lesz ideje szépen
megborotválkozni a félóra szünetben. Elmondása szerint természetesen fárasztó
volt ez, de ő is kihívásként fogta fel a dolgot. Két különböző szereplőt alakít
egymás után, és arra kellett figyelnie, hogy nehogy elveszítse a
koncentrációját: ilyenkor ugyanis könnyen egymásra csúszhat Mihály és Florin,
ilyenkor fennáll az ismétlés veszélye. A színész azt is elmondta, hogy az
utóbbi időben folyton részegeket játszik: az elmúlt években legalább hat
részeg-szerepet osztottak rá (vö: #diszlájkok -> #beskatulyázás).
Kolozsi B. Gábor, aki
mindig összetéveszti a címeket, megjegyezte, hogy nem szerethető karakterekkel
van dolgunk, de amikor ezen nem változtatni akarunk, hanem elfogadjuk, sokkal
mulatságosabbá válik az előadás. Köllő Nándornak, a Figura színészének a
hozzászólását tartottam a legizgalmasabbnak: ő elcsípett egy-két nézői
reakciót, és meglepetten tapasztalta, hogy legtöbben, kissé megrettenve,
már-már komolyan vették az előadást – a Bányavakságról van szó. Köllő szerint ez meggátolhatta őket abban,
hogy felhőtlenül szórakozzanak: a kissé agresszívnek tartott szövegre reagálva
egyesekben az a kérdés is megfogalmazódott, hogy milyen következményekkel jár
ez a fajta beszédmód, hogyan fog erre válaszolni a román sajtó. Pedig csak
színházról van szó...
Az előadások élő
zenéjétől kezdve a felvetett, tipikusan erdélyi problémákon át (például a nők
helyzete) egészen a Bányavirág alatt érzett pálinkaszag előidézéséig, fontos
dolgokról beszéltünk az egyórás vita alatt. Czegő Csongor a harmadik, egyben
záródarab felől érdeklődött, mire a rendező azt felelte: nehezebb szövegről van
szó, egyelőre próbál kulcsot találni az előadáshoz, ami mentén elkezdhetik majd
a munkát.
Én őszintén
örvendek, hogy a két Bányát egyszerre láthattam. Még jobban csak annak
örvendek, hogy a primér színházi élményt semmilyen kritika, élc vagy konfliktus
ki nem törölheti. Mert úgy tűnik, hogy itt Erdélyben már régóta nemcsak a
román–magyar problémáról van szó...
B.
Kapcsolódó linkek:
Kritika az előadásról (Bányavirág, Bányavakság)Vásárhelyi színház, én így szeretlek
Képek a Bányavirágról
Képek a Bányavakságról
Részegítő színházi pillanatok (képek)
